Preambulum

A középkori "gyógyító ember" egy személyben volt a betegek - mai szóhasználattal élve - holisztikus szemléletű gyógyítója, az igazság megszállott kutatója és az egészségesek támasza is.

A régi ember számára az egészség a Mindenség részeseként érzett biztonságot jelentette. Nehéz és keserves lehetett az élete, de tudta, hogy amije van, Isten kegyelméből való hűbér, és hogy rajta van az elmúlás és az ideiglenesség minden jegye. Azt is tudta azonban, hogy teste és érzékei vannak. Száz fenntartás, halálos gond, aggodalom és betegség közepette mégis magába fogadta a világ szépségeit. Rábízta magát közösségének gyógyító embereire, akik hiányosnak és kezdetlegesnek tűnő tudásuk birtokában mégis képesek voltak a rászorulók szervezetének betegségtől megbomlott harmóniáját helyreállítani.

Ezt a fajta biztonságot veszítettük el. Az életünket rendező, a Mindenség erejét őrző, "megtalált törvényt" kitalált törvényekkel váltottuk fel. Tönkretettük környezetünket, megmérgeztük élelmiszereinket, testünk-lelkünk harmóniáját mesterségesen, gyógyszerekkel próbáljuk helyreállítani. A megbomlott rendben egyre szaporodnak a szervezet egészét érintő, az élő anyag károsodásából származó betegségek.

Ebben a nehéz helyzetben mégis létezik kivezető út: meg kell találnunk a "régi tudás" és az "új tudás" harmóniáját. Ha újra felfedezzük a már-már elfeledett, a néphagyományokban-hitben gyökerező és évszázadokon át élő egységet a természettel, ha ismét felismerjük a természet gyógyító erejét, ha a modern orvostudomány módszereit szervesen beleillesztjük mindezekbe, akkor újra biztonságot, értelmet és örömet fogunk találni mindennapjainkban.

A fentiek szellemében, hogy e kincseket újra felfedezzük, a testi-lelki megújulást ez által elősegítsük, és bárkinek elérhetővé tegyük, az alábbiakban körülírt

Alapítványt

tesszük a Ptk. 74. § A-F szerint.

Kelt Pécsett, 1990. június 3-án, Pünkösd napján